Radnóti Miklós - Az áhitat zsoltárai - 2

Régen lehozott fénylő

csillagok akarnak szökni

az ujjaim közül

mert nagyon szeretlek

látod

őszi bokrok duzzadó

bogyófürtjein feszül

életem kedve, érett 

kalászoknak terheit

érzem és éjjelenként

csókos nyelvem alkonyi

pirossát rácsókolom

némán a tenyeredre.

1928. december 10

Mindenki törékeny, de mindenki világít,

Mindenki fázik, de mindenki melegít,

Mindenki fél, de mindenki vigasztal,

Mindenki búcsúzik, de mindenki marasztal.

És minden lépésnek és súrlódásnak értelme és nyoma van,

És minden kérdésnek és minden csendnek titkos oka van,

Ugyanaz az érintés ölel magához és mar beléd sebeket,

Ugyanaz a van és ugyanaz a nincs és mindkettő a szeretet.

/Tornay András: Mindenki törékeny.../

(Fotó: Max Emerine)

Rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám,
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem
vad dörgedelemmel.

Kékje lehervad
lenn a tavaknak,
s  tükre megárad.
Jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged.
Mossa az eső
össze szívünket.

/József Attila: Bájoló/

Azt álmodtam...

Azt álmodtam, hogy mind kihalt a földről
Az ember és a föld csak élt tovább.
Tavasszal kicsíráztak a göröngyök

És kivirítottak a violák.

A madarak vígabban énekeltek

És gondtalanul járt a szende őz,

A gólyák télre ismét útra keltek

És százszor szebben múlt a csendes ősz.
A börtönök küszöbét dudva verte,

Kivirágzottak az utcakövek,

Illat tömjéne szállt áldón az estbe

S örökre elhervadt a gyűlölet.

/Juhász Gyula: Azt álmodtam.../

Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkül.

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.

 /Pilinszky János: Azt hiszem/