Mindig meg akartam felelni anyunak, a páromnak, a nagyszüleimnek, a tanáraimnak, a barátaimnak... az egész világnak. De nem ment. Mert nem tud az ember egyszerre mindenki kedvére tenni. S ha mégis sikerül, elveszti önmagát, mert csak egy báb lesz mások ujjai közt, akik kedvükre rángathatják jobbra- balra. Én is az voltam. De már csak múlt időben.
Tegnap ismét rádöbbentem mennyire függök függtem másoktól, attól, hogy mi a véleményük rólam, és döntöttem. Csak a sajátom számít. Az egyetlen ember akinek meg kell felelnem, az Én vagyok és pont. Ez a gondolat pedig számomra hatalmas felszabadító erővel bír most. Leoldja a saját magam által kötött béklyókat. Isteni érzés. Azóta végig gondoltam az életemet nagyjából, a problémáimat, és már nem is tűnnek olyan nagynak. Egészen összezsugorodtak az új látásmódom kereszttüzében.
Tudat alatt azt hittem, hogy ha a szeretteim kedvére teszek, majd jobban elfogadnak. Sokszor azért nem mertem ellenszegülni, mert féltem akkor azt hiszik, nem szeretem őket. Azt hittem, ez a szeretet egyik kifejezési formája. De tévedtem, és mostantól másképp van. Ha nemet mondok is ugyanúgy szeretem a családom, tisztelem az ismerősöm. Éppen csak én nem az vagyok, akit ő szeretne. Egy hús-vér ember vagyok önálló értelemmel, akarattal, gondolatokkal, aki képes döntéseket hozni egyedül, mások folytonos segítsége nélkül. Aki szeret az elfogad így, aki meg nem... hát az tegyen belátása szerint.
A legfontosabb, hogy én szeretem magam minden hibámmal együtt és annak ellenére, hiszen csak ezekkel vagyok igazán önmagam.
